A háború
A szív háborúja
Merengek. Magam elé bámulok. Nyúzott vagyok. Körbe nézek. De semmi, ezek csak falak hófehér falak. Sírni tudnának. Űvölteni, kiadni magukból, a fájdalmat. Azt hiszed szabad vagyok?Nézz csak rám, nézz a szemembe. Nincs benne más, csak harag. Ugye milyen barna?Halovány barna. Ő ott volt, ez a szem ott volt, és látta,ahogy a sárba tiporva puffant az ember törékeny teste, ahogy a dermesztő szél a csontvelőkbe hatolt, és ahogy a vér a fehér hóba szétterült- Olyan volt, akár, ez a fal. Üres, és fehér. Most is őt bámulom. Ugyanolyan, mint egy perce. Magányos és szomorú. Hogyan lehetne egy tárgy ilyen?Akárcsak az ember. Bármilyen lehet. Az arcom tegnap óta maszatos. Fürdetlen, mocskos, mint én. A bűneimmel ülük, és meredten néznék valakire, ha nem lennék egyedül. Ismét zakatol a fejemben az a furcsa hang, a halál zaja, az emberek zsivaja. Szembe nézek vele. Ismét. Egyedül. A kezeim fáradtak és megtörtek. Évek óta próbálom lemosni róla a szennyt ami ráragadt , de képtelenség. Azt mondta a szomszédom, ha kipróbálom a csodaszerét, akkor sikerülni fog. Megtettem. Semmi hatása nem volt. Még zsőrtölődtem is, egy kicsit, hogy miért nem tűnt már el a múlt a tenyeremről. Pedig azt mondta, ez a lelket is gyógyítja. Én elhittem, hát hogyne hittem volna el. De nem ... Ott van a mocsok színének minden árnyalata a kezemen. Tegnap már a ujjamon is megjelent, es beleröhögött a képembe. Az agyamig hatolt, az az éles, gonosz nevetése. Tudom, hogy kínozni akart, addig amíg nem teszi nyomorulttá a lelkem. Ez már nekem is nevetségesen hangzik...Az már nem létezik. Halott. Érted. Akkor meghalt amikor az utolsó lánctaplas vörösbe borította a tájat. Amikor ájultan feküdtem , és amikor kinyitottam a szemem, észveszejtve menekültem a csapdából ahová bekerítettek. De nem volt más menekvésem. Saját foglyom és rabom lettem. Mostanáig. A fal megvéd. A fal erőt ad. A fal fehér, és várja az utolsó órát, hogy bekebelezhessen.
Merengek. Magam elé bámulok. Nyúzott vagyok. Körbe nézek. De semmi, ezek csak falak hófehér falak. Sírni tudnának. Űvölteni, kiadni magukból, a fájdalmat. Azt hiszed szabad vagyok?Nézz csak rám, nézz a szemembe. Nincs benne más, csak harag. Ugye milyen barna?Halovány barna. Ő ott volt, ez a szem ott volt, és látta,ahogy a sárba tiporva puffant az ember törékeny teste, ahogy a dermesztő szél a csontvelőkbe hatolt, és ahogy a vér a fehér hóba szétterült- Olyan volt, akár, ez a fal. Üres, és fehér. Most is őt bámulom. Ugyanolyan, mint egy perce. Magányos és szomorú. Hogyan lehetne egy tárgy ilyen?Akárcsak az ember. Bármilyen lehet. Az arcom tegnap óta maszatos. Fürdetlen, mocskos, mint én. A bűneimmel ülük, és meredten néznék valakire, ha nem lennék egyedül. Ismét zakatol a fejemben az a furcsa hang, a halál zaja, az emberek zsivaja. Szembe nézek vele. Ismét. Egyedül. A kezeim fáradtak és megtörtek. Évek óta próbálom lemosni róla a szennyt ami ráragadt , de képtelenség. Azt mondta a szomszédom, ha kipróbálom a csodaszerét, akkor sikerülni fog. Megtettem. Semmi hatása nem volt. Még zsőrtölődtem is, egy kicsit, hogy miért nem tűnt már el a múlt a tenyeremről. Pedig azt mondta, ez a lelket is gyógyítja. Én elhittem, hát hogyne hittem volna el. De nem ... Ott van a mocsok színének minden árnyalata a kezemen. Tegnap már a ujjamon is megjelent, es beleröhögött a képembe. Az agyamig hatolt, az az éles, gonosz nevetése. Tudom, hogy kínozni akart, addig amíg nem teszi nyomorulttá a lelkem. Ez már nekem is nevetségesen hangzik...Az már nem létezik. Halott. Érted. Akkor meghalt amikor az utolsó lánctaplas vörösbe borította a tájat. Amikor ájultan feküdtem , és amikor kinyitottam a szemem, észveszejtve menekültem a csapdából ahová bekerítettek. De nem volt más menekvésem. Saját foglyom és rabom lettem. Mostanáig. A fal megvéd. A fal erőt ad. A fal fehér, és várja az utolsó órát, hogy bekebelezhessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése