A remény rabja
A börtönt sokféleképpen át lehet élni. Amikor az ember rab lesz megfordul körülötte a világ, és akkor tanulja meg értékelni milyen volt szabadnak lenni. Az ember ezerféleképpen lehet rab, a saját maga rabja, és egy világé, ami másképpen működik, mert a rendszer zárt, és kevesen lehetnek részesei a gépezetnek. Amikor el vagy zárva a világtól, minden napod ugyanolyan. Nem létezik az idő fogalma. Mindennap ugyanazt teszed, mert nincsen más választásod. Azt hiszed, hogy van, de nincsen. Mint egy jól megalkotott gépezet aminek elkatrésze vagy. Az alkatrészek nem beszélnek, nem lélegezhetnek, és ami a legfontosabb nem érezhetnek. Nem szólhat szád, és nem gondolkozhatsz. Értékes része vagy a gépezetnek. A rád szabott feladatokat tökéletesen véghez viszed, mindaddig amíg tönkre nem mész. Onnantól kezdve nem próbálnak megjavítani , egyszerűen lecserélnek. Ez nem más, mint üzlet. Olyan egyszerűvé válik minden, begépiesedik , és befásul a mindennapos hajtásba az ember, abban, hogy újra és újra bizonyítani kell. Ez a közösség zárt, olyan, mint egy harc mező , ahol a lelki sérültek, még megsebzett testtel próbáltál túlélni harcot, és a kényszer munkát, a hadi fogságban. Mindennap úgy kelsz fel, hogy kényszerít valami , menned kell, de ez nem csupán kényszer, hanem ennél jóval több, fogva tartja az ember egész lényét. Egy idő után megszokássá válik az ébredés, a munka elvégzése, az alvás és az újraébredés. Az idő telik, és az ember agyában a gondolatok pörögnek, hogyan tudna megszökni. S akkor rápillant a kezére. De hiszen szabad vagyok. Nem vagyok rab. Nincsen bilincs a kezemen. Ott valóban nincs. De a lelkemen igen, ezer bilincs rabja vagyok. Az elvárás egyre erőteljesebbé válik, minden látszatot fenntartva kell, hogy részese légy a gépezetnek. Egyszerűen nem lehet másképpen!De közben felőröl a szabadulás és a menekülés gondolata . Az akarat nem elég ehhez, hiszen elhitetik , hogy nélkülözhetetlenné vált számodra a munkád, és a szenvedésed nem történik hiába. El kell hinned, hogy nélküle nincs esélyed , mert biztonságot ad, és cserébe eltiporja az álmaidat. Elhomályosodik a szeretteink képe, és az emlékek már csak éjszakánként jelennek meg a fejünkben, fáradt kezünkkel még erőt veszünk, és megírjuk az utolsó levelet. A remény rabjai vagyunk. Bekebeleznek, az agyunkba hatolnak, és egy idő után megtanuljuk szeretni és gyűlölni, de a gyűlölet már olyan közel áll a szerelemhez, hogy beletörődve már magam is elhiszem, hogy ez szerelem. Jönnek a kételyek, hogy valóban mennem kell-e?Vár e még rám valami szép az életben valahol máshol?Érzem- e a friss levegő illatát, és szemébe tudok- e nézni másoknak, hogy képtelen voltam a változtatni?De elhessegetem a gondolataimat, mert amit ő nyújt, senki mástól nem kaphatom meg. Manipulál, és én már nem küzdök ellene, hagyom had marcangolja szét e lelkemet, és elhiszem, hogy valami elindult közöttünk. Méregetem. Szemezgetem, akár a keselyük. A gyűlölet kötödéssé alakul, tudom, hogy ámítás, de hagyom. Olyan ez amikor fogoly beleszeret a fogva tartójába. Hiszen elhittem végig, hogy nincs más választása az embernek. De van. Ma már tudom. Megkerültem őt, hogy túlélhessem. S átéltem milyen az amikor az ember önmaga rabja, de a harcot nem adtam fel, és felszabadítottam a lelkem. Egyszerűen nem győzött le. Hiszen az embernek szeretnie kell annyira önmagát és másokat, hogy joguk legyen a szabadsághoz.
